Horváth Gábor

Horváth Gábor, épületgépész tervező mérnök, vállalkozó

Komlón, ahol születtem, és éltem 30 éves koromig, a 90-es években óriási hagyománya volt a garázsban született rockzenének. 10-11 évesen már ott sündörögtem a társasházak alatti garázssoron, vagy a híres Zrínyi klubban, ahol a pinceszinti próbatermekben nevelkedtek az akkori zenészpalánták. Más idők voltak, fillérekért lehetett ütött-kopott, agyonhasznált hangszerekhez jutni, nem volt nagy az elvárás, csak zörögjön. Nekem kiskölökként még fillérjeim sem voltak, tehát azt vártam, hogy a zenekarok mikor tartanak (cigi)szünetet és mikor kuncsoroghatom be magam egy dob mögé. Ha nem volt túl marcona a dobos, még meg is mertem kérdezni, „bocsi, dobolhatok egy kicsit én is?”

Aztán idővel lett nekem is gimis osztálytársakból verbúvált zenekarom, lett tízezer forintos dobfelszerelésem, aztán feleségemtől (akkor még barátnőm) kölcsönkapott pénzen az első új, de legolcsóbb, már márkás cintányérom.

Nem lettem híres, profi zenész, de ma is van – nem tízezer forintos – dobfelszerelésem otthon, nem is egy (jó, csak kettő…) és a zenélés szeretete azóta sem múlt el, ha időm engedi, ma is leülök a bőrök mögé. Persze gyakrabban kellene, de néha hetek telnek el játék nélkül.

Mi lehet ehhez egy jó vállalás, ami inspiráló is?

A családom minden tagja tanult zenész, mindenki kitűnően olvas kottát, és játszanak zongorán vagy hegedűn. Kivéve engem… egy dobosnak, aki pincékben és garázsokban tanult dobolni, ez nem is előfeltétel.

Mi lenne, ha az irodába behoznám az egyik dobomat (nyugi, elektromos) és vállalnám, hogy minden nap dobolok legalább 20 percet, és közben megpróbálok alapszinten megtanulni kottát olvasni. Kizárólag dobkottát!