MIKULISCSÁK ALÍZ

Alíz munkáját, aktivitását tíz éve ismerem. Megismerkedésünkkor a Ferencvárosi Közösségi Alapítványnál dolgozott, szervezett, segített. Mint Swimathon résztvevőnek, később mint csapatindítónak, nagyon fontos volt, hogy az FKA munkatársak erős és hosszú távú támaszunkká váltak. Azóta is hálás vagyok, hogy ilyen mélységben és minőségben segítettek bennünket. Ez eddig többeszám volt, nemcsak Alízről írtam, de ez is fontos. Mert ő maga egy mindig és elsősorban csapatban gondolkodó ember.
Alízt később olyan egyedi hangvételű, különleges projektek kezdeményezőjeként kísérhettem, sokszor a fotóimmal is, amik nemcsak életreszóló élményt nyújtottak a résztvevőknek, de összekötötték kortól és társadalmi helyzettől függetlenül egymással az embereket. Így vettem részt hajnali háztetőkön felolvasásokon, ahol mindannyiunkat ütött meg az irodalommal, ismeretlenül is egymással és a csípős hajnalpírral együttlevés mélyreható élménye. Különleges kapcsolódások voltak ezek egymáshoz, magunkhoz, a szöveghez Alíz hangján és tolmácsolásában. Úgy, hogy közben ő maga nem szerepelt, nem tett mást, mint létrehozta a kapcsolódást. Teremtett. Soha nem felejtem el a háztetőn az ott lakók „megérkezését” a közös csendünkbe, ahogyan ráfordultak a saját éjszakai álmukból a valóságban eléjük táruló másik álomra, a közösségére Alíz hívására. Az egyik legkedvesebb irodalmi közösségi élményem volt ez. Szinte idegenekkel kapcsolt össze és vitt mélyre együtt bennünket.
De nem Alíz volna, ha nem emelte volna a tétet és például nem szervezte volna meg a legszebb köszöntést Krasznahorkai Lászlónak december 10-re, a Nobel Mobilt. Ahol a hajléktalanságban élő felolvasóktól a kis furgon egész nap gurult tovább tereken és inteézményeken át, hogy bárki felolvashasson egy bekezdést a legújabb könyvből. Hogy igazi népünnepéllyé válhatott az irodalmi Nobel-díj átadása és a tisztelgés az írónak, az Alíznak köszönhető elsősorban. Ez az elmúlt évem egyik, ha nem a legszebb művészeti akciója és élménye.
Hogy a kettő között és amúgy mi történik Alízzal? Vezeti és élettel tölti meg a Dajer nevű közösségi teret, újságot ír, podcastot indít el, támogatást szervez és tervez rászorulóknak, adományozáshoz keres társakat, összeköti a sokfelől érkező tenni és segíteni akaró kreatív embereket egymással.
Ha van valaki, aki ízig vérig katalizátor, ő az.
Eredetileg színészetet tanult, aztán dramaturgnak, majd rádiózást. Számtalan neves alkotócsoportnak volt tagja, vendége. Mostanra nélkülözhetetlen teremtő nő, színes, vibráló, bátor és amit a fejébe vesz, az valósággá lesz.
Jó lenne tudni, most vajon mire gondol.
—–
Alíz szakmáját és foglalkozását tekintve színésznő, és ez alapvetően itatja át az életét: színre vinni olyan dolgokat, amelyeket kifejezően kivitelezve hegyeket mozgathatunk meg. Ugyan már mintázatban, de az emberi (és különösen a női) lélektan, a művészet, a társadalmi és kulturális érzékenység, illetve a segítő attitűd karakterének legfőbb mozgatói. Igazi közösségi ember, ötleteit és javaslatait szenvedélyesen képviseli, az első látásra szinte megvalósíthatatlan ügyeket is lendületesen véghezviszi. Civil, közösségi ügyekben már lassan egy évtizede (vagy még akár több is) dolgozik, a Dajer Alapítvány munkájában nagyon erősen érezhető a kreativitása, az arca a világlátása, a Dajer Magazinban jól hallható a felolvasásaiban a hangja, az érzelmei. Ő maga is sok szempontból szorulna támogatásra, de mégis inkább támogat, előre néz, cselekszik. Aktivizmusa nem hangos szlogenekből álló kiállás, mint inkább kreatív helyzetek teremtése, amiben a hátrányos helyzet, az elesettség, az erre való figyelem is jelen van. Legutóbbi világokat megmozgató munkája a Krasznahorkai László irodalmi Nobel-díját ünneplő közösségi rendezvény, a NobelMobil2025, amelynek igazi gazdája volt, szervezőként, aktív résztvevőként egyaránt. Ebben a munkájában sem lehetett nem észrevenni, hogy nem a könnyebb, hanem a nehezebb, de sokkal érdemibb, társadalmibb, érzékenyebb utat választja az ünneplésre. Ez az erő, kreativitás és érzékenység számomra mindenképpen nagyon nagyra értékelendő, és ezért is javaslom Alízt a Lénárd Kata-díjra.