Rozs Tamás

Nem vagyunk nehéz helyzetben, amikor bizonyítani szeretnénk, hogy a zeneszerző-zenész-előadó-tanár-zeneterapeuta Rozs Tamás érdemes a díjra. De amikor mindjárt felsoroljuk az érveket, akkor – hiszen gondolatban már előrébb járunk, mint a betűk pötyögtetésében – már tudjuk, hogy igen, ezeket is mind össze akarjuk gyűjteni-gereblyézni, de valójában nem ezt akarjuk mondani.
Igen, érv már az is, hogy pécsi (1960-ban Pécsett született), és a város kultúra iránt érdeklődőinek többsége számára pécsi legenda. Ez igaz, de kevés.
Az is érv, hogy több mint negyven éve gyerekek és felnőttek kedvence a Szélkiáltó Együttessel, meg is kapta-kapták érte a Ki mit tud és a Magyar Örökség díjakat. Ez is kerek így, de.
Már az elég ok a jelölésre, hogy az egyik legjobb-legeredetibb magyar színházi zenész. Akár a Mohácsi-előadások zenészcsapatának alázatos tagjaként, akár Háy János-drámáinak önálló zenész-alkotójaként és előadójaként, nem beszélve számtalan családi- és bábelőadás zenei kíséretéről, szóval bőven találunk itt is érveket – de még nem vagyunk a „célban”.
És ki ha nem ő tett majd’ a legtöbbet a magyar költészet népszerűsítéséért, legyen szó Weöres játékos verseiről, Petőfi végtelenül sokszínű szövegeinek mégoly sokszínű énekmondásáról, Petri brutálisan nyers, szívbéli-költői megszólaltatásáról vagy élő, kortárs költőink Pál Andrissal közös, majdani előadásáról, szóval a közeli jövőből is halászhatunk ide bizonyító erejű munkákat.
Miközben folyamatosan tanul és tanít. Autentikusan megszólal mongol torokhangon, követi az időt a looppal és mindenekelőtt kaposvári, pécsi, budapesti, bárhol élő fiatalokkal szeretteti meg Bachot és Tom Waits-et, Cseh Tamást és Rameau-t. Kinyitja a személyiségeket, mint teszi ezt akkor is, amikor értelmileg sérült gyerekeket gyógyít a zenével, és hozza őket vissza közénk, az életbe.
A zenével, de még inkább önmaga személyiségével.
Mert ez az, amit ezzel a jelöleléssel valójában mondani akarunk: itt él köztünk egy rendes ember, aki mindig szelíd, de ha kell, bátor, mindig elfogadó és soha nem kirekesztő, mindenki felé azzal az alázattal és szeretettel fordul, ami akkor is sajátja, ha azt nem kapja vissza. Mert ez nem adok-veszek játék. Hanem életpélda. Példa a zenére, példa az énekre, de legfőképp példa az életre. Az élésre, hogy hogyan. Találkozunk vele, látjuk és halljuk őt, és ezt érezzük: nem kell így élni, de csak így érdemes. Még többet akarunk mondani: így jó élni. És ott jó élni, ahol ő is él, ahol Tamás szavait idézve: „A fisz mindig fisz.”
Írja mindezt két zenéhez nem értő, de a Lénárd- és a Rozs-féle ”fiszben” mégis otthonos jelölő.