Wiesner Iván

Iván gyermekotthonban nevelkedett, és most segítőként jár vissza a rendszerbe bekerült gyerekekhez. 2015 óta önkéntes munkájával fáradhatatlanul pénzt, időt, energiát nem sajnálva van jelen segítőként a különböző intézmények gyermekvédelmi intézményekben. Egy éve már a Gondolatébresztő Alapítványon keresztül, még szervezetteb formában, további lelkes önkénteseket is bevonva folytatják ezt a tevékenységet, Iván szolgálata egyedülálló és egész Baranya megyében jelen van.
Sok sok szervezet van, akik igyekeznek támogatni, segíteni a gyerekvédelemben élő fiatalok, gyerekek mindennapjait, sok nyertes pályázat, adomány kerül a rendszerbe, de valójában olyan tartós önkéntes segítő, aki állandó és személyes kapcsolatban van a gyerekekkel, fiatalokkal, intézményvezetőkkel, aki elérhető, megáll, meghallgat, jelen van – nagyon kevés. Iván kirándulásokat, táborokat szervez, moziba, strandra viszi a fiatalokat, ha kell szobát fest ki, adományokat hoz- visz, ha kell gyerekeket költöztet egyik lakásotthonból a másikba, barkácsol vagy Mikulásnak öltözik. A fiatalok elfogadták, „nagytestvérnek’ tartják. Sokszor már délelőtt bent van a gyermekotthonban, megjavítja, ami elromlott, menti a menthetőt. Amikor az iskolából hazaérnek a gyerekek, személyes beszélgetések alakulnak. A négyszemközti kapcsolódásokban a gyerekek megtapasztalják, hogy fontosak, hogy figyelnek rájuk – kapcsolódnak, megnyílnak. Nehéz, szívbemarkoló történetek kerülnek napvilágra és válnak kimondhatóvá a kapcsolatban. A gyerekek kikérik a tanácsát, meghallgatják, kapcsolódnak hozzá, maguk közül valónak tartják őt. De nem csak a gyerekekhez, hanem gyerekek körül dolgozó felnőttekhez is mindig van egy-egy bíztató szava. Késő délután megkezdődnek a csoportfoglalkozások, szituációs játékok, csapatjátékok. Egyre több gyerek szivárog le a szobákból. Nem egy átlagos társaság. Felületes szemlélődőknek ők rendbontók, műveletlenek, akaratosak. Iván szemében értékesek, szerethetők, különlegesek, okosak, tehetségesek. Sosem sajnálja őket, hanem azt erősíti bennük, hogy bármilyen helyzetbe kerültek is nem kell, hogy meghatározza további sorsukat. És mi mindezzel a célja? Az, hogy a „zacisok” – ahogy magát is nevezi, – az elvetettség érzésével küszködő gyerekek, akik saját szüleikre sem támaszkodhatnak, értékesnek érezhessék magukat, figyelmet, tanácsot kaphassanak a mindennapjaikban. Igyekszik képességeiknek, sokszínűségüknek, sokoldalúságuknak megfelelően támogatni őket, integrálni a fiatalokat keresztény gyülekezetekbe, sportklubokba, művészeti társulásokba, akikkel kapcsolata van.
Saját szavaival elmondva: „Mivel magam is gyermekotthonban nőttem fel, így átérzem ezeknek a fejlődő kis emberpalántáknak a nehézségeit, kitaszítottságérzését, és az elfogadásért, beilleszkedésért tett kemény erőfeszítéseiket.
A gyermekotthonokat ahogy időm és forrásaim engedik hetente többször is látogatom, csoportos és egyéni foglalkozásokat tartok személyesen elbeszélgetek az itt élő gyerekekkel. Igyekszem felfedezni tehetségüket és segítséget adni nekik a fejlődéshez. Szeretném, ha a társadalom teljes értékű és hasznos tagjaivá válnának.”